2015. március 10.

#GREEN

Az egri EKF Vizuális Művészeti Tanszék kiállítása / Exhibition of the Visual Arts Department, EKC, Eger

Green Exhibition

Kiállító művészek / Exhibiting artists:

Bácsi Sztella, Bakos Zsuzsi, Bernáth Klára, Borbás Márton, Egervári Júlia, Fazekas Edina, Fehér Anna, Fehér Zsanett, Finta Simon, Fodor Enikő, Fórizs Rita, Gál Klaudia, Gáthi Kristóf, Gulyás Benedek, Jeneses Imre, Juházs Éva, Kaskó Annamária, Keresztes Róbert, Keresztessy Péter, Kocsis Barbara, Kopacz Kund, Kovács Anikó, Lipkovics Péter, Lonsták Márton, Mátrai Júlia, Maza Ágnes, Nagy Krisztina Éva, Nagy Angéla, Nemes Gabriella, Négyesi Ádám, Palásty Anikó, Pántya Beáta, Pintye Nikolett, Piszmán Lilla, Pócsik Bori, Ragó Bence, Rumi Borbála, Sülyi Diána, Szemmelroth Balázs, Szenográdi Szabina, Varga Attila, Vereb Tímea, Wimmer László

Konzulens tanárok / Consultant teachers:

Balázs Péter, Csontó Lajos, Erőss István, Kerezsi Nemere, Sipos Levente, Süli-Zakar Szabolcs, Szigeti G. Csongor

Megnyitó / Opening:

2015. március 20. 19:00 / 20th of March 2015, 7 p.m.

  • Bevezető / Introduction:Erőss István, képzőművész, tanszékvezető / István Erőss, artist, Head of Department
  • A kiállítást megnyitja / Opening speech by:
  • Tasnádi József képzőművész / József Tasnádi, artist
  • Zene / Music: Boruzs Ádám & Friends

A kiállító művészek a jelenlegi hazai felsőoktatásban egyedinek számító, innovatív szakirányok hallgatóiból kerülnek ki, mint a természetművészetre építő plasztikai ábrázolás szak, vagy az interdiszciplináris szemléletre épülő elektronikus ábrázolás/grafika szakok. A kiválasztásra került műalkotások főként a természeti környezet művészi kontextualizálása mentén szerveződnek. A művek esetében meghatározó a természetes anyaghasználat, a kézműves munka praxisának művészi újrahasznosítása, vagy az efemer jelleg. Találhatunk ökológiai szempontokat is érvényesítő hely-specifikus munkákat, az urbánus környezeti kontextusban újraértelmeződő a természetes-mesterséges reláció kérdéskörét vizsgáló kevert médiumú alkotást. A tematikai sokrétűség mellett az alkotások mediálisan és műfajilag is hasonlóan változatosak: tervek, fotódokumentációk, installációk, objektek, applikációk, beavatkozások, videók, printek.

/

The exhibiting artists have been selected from among students at the innovative specializations of the Hungarian higher art education, like the nature art based Plastic Representation and the Electronic Representation / Graphics Departments, based on an interdisciplinary approach (from the Visual Arts Department, Eszterházy Károly College, Eger). The selectedartworks' themes / subjects are mainly dealing with the artistic contextualization of certain natural surroundings, most of them use natural materials, often are ephemeral and as well as there can be observed particular recycling methods of the professional craftsmanship practises. There can be found also site-specific works which thematise ecological issues, or mixed media works, which examine and interpret the natural-artificial relations from an urban point of view. In addition to the thematic complexity, the artworks come from diverse media and genres: plans, photos, documentations, installations, objects, applications, interventions, videos and prints.

A kiállítás koordinátora / Coordinator: Szigeti G. Csongor

Megtekinthető / On view:
2015. április 20-ig / until 20th of April 2015

STÚDIÓ GALÉRIA
Budapest 1077, Rottenbiller u. 35.
+36 1 342 5380, +36 70 324 4748
studio@c3.hu

További infó / More information:
Vizuális Művészeti Tanszék
Eszterházy Károly Főiskola
H-3300 Eger, Leányka u. 2.

a kiállítás megnyitó szövege

# Green

FKSE

Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének kiállítása

Jelenleg kortársnak lenni legtöbbünk számára olyan életérzést jelent, mintha a világ csupán tegnap kezdődött volna.

Az az illúziónk van, mintha az eredet részei lennénk, mintha mi lennénk a kezdet, mintha minden majd csak utánunk következne. A jelen körülményeinek ösztönös elfogadása, illetve az azokhoz való pozitív töltésű alkalmazkodás jelentik az életben maradást, mint elsődleges és legfontosabb sikert.

Az ilyen irányultságú ösztönt realista életösztönnek nevezném.

Vannak viszont köztünk olyanok, akik a realista életösztönt kiegészítik egy idealista életösztönnel, amelynek megléte azt sugallja, hogy nem eredetként, hanem következményként vagyunk jelen, hogy a világ mégsem velünk kezdődik, hogy valami hosszú és szofisztikált folyamat eredményeiként létezünk. Másrészt az idealizmus eleve feltételez valamilyen jobbító szándékot, mely szándék hátterében szükségszerű egy bizonyos fokú elégedetlenség, vagyis kritikus életérzés, amely a maga során azt sugallja, hogy a jelen körülményeihez való derűs és kritikátlan alkalmazkodás – valahogy kevés. A sikerhez nem elég a puszta életben maradás, pluszként szükség van a világ megváltoztatására. Ahhoz pedig, hogy ez a művelet sikerüljön, szükség van jelenünk okainak megismerésére. Ki kell derítenünk, hogy milyen folyamatok vezettek létünkhöz – végső soron azt, hogy kik vagyunk.

Másképp mondva: a jobbító szándék egy szüntelen identitáskereső, öndefiniáló pályára kényszerít, amelynek hozadéka nem csak az öntudatos lét, hanem az is, hogy kiderül: mi a konfliktus köztünk és a között a világ között, amelyet éppen meg akarunk váltani.

A kultúrtörténetre úgy is tekinthetünk, mint egy olyan horizontra, amely egymásra épülő, egymást váltó, ám mégis inkább egymás mellé, mintsem egymás fölé rendelődő öndefiníciók halmaza.

Ez hosszútávon érvényesülő képlet. Rövidtávon – a mindenkori jelenben – az egyik identitás határozottan (és nem ritkán arrogánsan) a másik fölé helyezi magát, gyakran akár annak megsemmisítése árán.

Voltak korszakok, amikor a kulturális identitás-váltások szinte észrevétlenül – vér nélkül – mentek végbe, máskor viszont – és ez leginkább a 20. századra jellemző – a paradigmaváltások meglehetősen radikálisak és forradalmian hevesek voltak. A múlt század története egybeesik a benne zajló szociális kísérletek történetével. A kor művészeti irányzatai alapjában véve a szociális válságokra adott intellektuális válaszok voltak, amelyek nem csak újrafogalmazták a művészet és társadalom viszonyát, de újradefiniálták magát a művészetet is, méghozzá azzal  a céllal, hogy ezáltal a társadalmat is megváltoztassák. Szociálisan érzékeny, ugyanakkor erőteljesen expanzív törekvések voltak. Határozott és közös jellemzőjük az önkommentár, az öndefiníció igénye, a fogalmi kommunikáció fontossága, amely szinte minden esetben, egy-egy manifesztumban, kiáltványban fogalmazódott meg.

Viszonylag rövid ideig tartó, ám radikálisan energikus, hogy azt ne mondjam harcias – mozgalomként is értelmezhető megújulási kísérletek voltak, amelyek – legalábbis a társadalmat célzó szándékaikat illetően – sajnos kudarccal végződtek, lassanként elvezetve a posztmodern rezignáltan katartikus mottójáig, mely szerint: csak egy dolog biztos – és az az, hogy semmi sem az.

Akkortájt kezdődtek el a poszt- előjelű korszakok és azóta is tartanak.

Ha jól tudom, most éppen egy poszt-indusztriálisan globalista korban, a multinacionális cégek és a cégként működő politikai rendszerek korszakában élünk. Minden látszat ellenére túl vagyunk a politikai forradalmakon. Benne vagyunk viszont egy éppen zajló, technológiai expanzióban, ennek eredményeként egy – olykor túldimenzionáltnak ható kommunikációs forradalomban, ahol a biológiai limitációinkat figyelembe véve – úgy tűnik, hogy az opciók sokasága lassan fölöslegessé, mi több ártalmassá kezd válni.

Egy szofisztikált és nehezen átlátható korban vagyunk tehát kortársak, melynek végtelenül árnyalt kommunikációs lehetőségei paradox módon magát a kommunikációt kezdik nehezíteni. Ma már mindenki egyéni adóállomásként, egyszersmind befogadóként működik. Mindenki folyamatosan publikál és publikációkat fogyaszt.

Posztolgatunk, tehát vagyunk…

Miközben a publikálás egyre könnyebb és erőfeszítés mentesebb, a befogadás és a feldolgozás szükségszerűen egyre nehezebb. Elkezdtünk a túlinformáltság neurózisában szenvedni. Az információ-gyűjtést összetévesztjük a reflektált tudással.

Milyen esélyekkel indul a kortárs művészet, abban a kortárs kultúrában, amelyben az ipar kisajátította a művészet funkcióit, ahol a művészet a médiával és a nagyiparral van tulajdonképpen versenyben?

Mit értünk egyáltalán a kortárs művészet fogalma alatt?

Megjegyzem, hogy nem is a fogalom maga lényeges, sokkal inkább a fogalmi tisztánlátás, ami egyébként ugyancsak az önmeghatározás ösztönéből, az identitás megtalálásának igényéből fakad. Végső soron nem árt tudni, hogy kortárs művészek, jelen esetben talán még ennél is fontosabb, hogy kortárs művészeti intézmények vagyunk, vagy sem?

Danto például a kortárs fogalmat teljesen kiüresedettnek tekinti. Helyette a poszthistorikus kifejezést javasolja – nem túl nagy sikerrel.

Mások nemes egyszerűséggel a most élő és alkotó művészeket tartják kortársnak. 

A kormány törvényjavaslata szerint: „kortárs művésznek az a művész tekinthető – összhangban a személyi jövedelemadó-törvényben foglaltakkal – aki a vásárlás évének első napján még élt.” 

Megint mások olyan – a közel - és a régmúltban készült műveket is kortársnak fogadnak el, amelyek hatása és érvényessége a jelenkorban is mérhető.

Vannak, akik a kortárs jelzőt kizárólag a csúcstechnológia használatához kötik.

Sokan a kortárs művészetet leginkább annak intézményrendszerén keresztül értelmezik. Lokális, illetve globális viszonylatban mérik fel azoknak az intézményeknek a centrális, vagy periférikus szerepét, amelyhez tartoznak, vagy amelyhez tartozni szeretnének.

A centrális pozíció többnyire a mainstream vonalat fedi, a periféria sem minden esetben alternatív, inkább amolyan periférikus pozícióban lévő mainstream vonal, amely viszont a centrumba törekszik.

Vannak, akik kortárs identitásukat pontosan a művészeti intézményrendszeren kívül – az alternativitásban – keresik és vélik megtalálni, gyakran nem is sejtve, hogy – adott esetben – milyen gyorsan képes a mainstream bekebelezni, vagy kisajátítani az alternatív kezdeményezéseket. Elég, ha a közelmúltból a Fluxusra gondolunk, mostanában meg arra, ahogyan a graffiti, a street- és gerilla-művészet fel-felbukkan a galériákban.

Velem az is előfordult, hogy egy budapesti ügynökség által kiírt gerilla-művészeti pályázat zsűritagjának hívtak. Csak megnyugtatásul mondom: visszautasítottam a kegyet.

Legtöbben azonban a kortárs művészet fogalmát az aktualitással kötik össze. Azzal, hogy a művészeti felvetések mennyire kor-adekvátak, mennyire reflektálnak a kor környezetére, mennyire keresnek direkt választ a jelen domináns kérdéseire?

Rögtön feltevődik a következő kérdés: miként definiálható a kor-adekvát, illetve az aktuális fogalma?

Amikor diákjaimmal a Kortárs média-művészet szemináriumon ehhez a kérdéshez érkezünk, a spotán módon kialakuló, olykor indulatos polémiából azonnal kiderül, hogy az aktualitás – ha lehet még kevésbé univerzális, mint a kortárs, vagy – teszem azt: a realitás fogalma.

Szóval…

Amit igazán érdemes szeretnünk a kortárs művészetben az az, hogy nincs konszenzus abban, hogy mit is értünk a kortárs fogalma alatt. Abban sincs egyetértés, hogy ki miben látja a művészet társadalmi szerepét.

Bár ironikusnak hat, de pontosan a konszenzus hiánya nyújt némi garanciát arra, hogy általános vonalakban a jelenkor – benne pedig a kortárs művészet kevésbé doktriner, következésképpen nehezebben kanonizálható, mint – mondjuk a modern, vagy a szocreál. Jogosnak tűnik az a megállapítás, hogy a kortárs művészeti szcéna formai és műfaji vonatkozásban – egy relatíve toleráns, engedékenyen hibrid közegnek tekinthető.

Ezzel ellentétben – vagy éppen ezért – a művészet tartalmi megítélése már kevésbé laza és toleráns. A jelenlegi kortárs művészeti diskurzusban egyértelmű a tartalom szerepének felértékelődése.

Ebben a meglehetősen ellentmondásos, ám örvendetesen zűrzavaros kontextusban módunk nyílik, illetve indokoltnak látszik újrafogalmazni a művészet és társadalom viszonyát, újradefiniálni a művészet szerepét és lehetőségeit, természetesen annak a tanulságnak a tudatában, hogy az erőszakos expanzió már több ízben kudarcot vallott, nem felejtve azt sem, hogy a kultúra nem terjeszthető doktriner módon.

Kérdés: hol keresi és találja az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszéke, mint művészetoktatási intézmény, továbbá az ott tanuló diák – azt az eddig betöltetlen rést, amely a kortárs művészeti spektrumon belül karaktert és identitást jelent számára?

Az itt látható kiállítás esetében nehéz külön tárgyalni diákot és intézményt – lévén, hogy a tanszék által képviselt szemlélet döntő szerepet játszik abban, hogy kik és miért nyernek oda felvételt, továbbá abban, hogy a meghirdetett stratégia, mennyire válik valódi intellektuális műhellyé és fórummá?

A #Green című kiállítás – számomra nem más, mint – az egri EKF Vizuális Művészeti Tanszékének szelíd, ám határozott manifesztuma, olyan vizuális kiáltvány, amely a természetet, mint meta-tartalmat, a vele és benne kialakított viszonyokat pedig – identitást meghatározó emberi és művészi attitűdként tételezi.

Kicsit visszautalva az egyik korábbi felvetésre, kérdésként merül fel, hogy ez a manifesztum-kiállítás, mennyire kor-adekvát, mennyire reflektál a kor környezetére és körülményeire, mennyire keres választ a jelen domináns kérdéseire?

Válaszként – többek között az alábbiakat tartom lehetségesnek.

1.

Ma a technológia uralkodó inspiráció forrásként van jelen, már-már kizárólagosan határozva meg a műalkotás kereteit és értelmét. A technológia önmaga tartalmává alakult, szinte kiiktatva az élet mindazon tartományait, amelyek nem hozhatók közvetlen összefüggésbe vele. Techno-entuziasztaként fokozódó naivitással, lelkes kritikátlansággal és elvárás többlettel fordulunk a technológia lehetőségei felé. Egyre inkább el tudjuk hinni, hogy a technológia helyettünk dolgozhat, általa megúszhatjuk magát az alkotás aktusát, mi több – olykor magát az erőfeszítés mentes siker garanciáját látjuk benne.

Jó viszont látni, hogy a technológiai és információs társadalom hedonizmusa és extrovertáltsága önmagával szembeni alternatívaként elvontságot és aszkézist teremt. A már említett expanzív, gyakran redundáns eredményekhez vezető stratégiákkal szemben, a természet – művészet általi kontextualizálása, vagy rekontextualizálása, olyan kortárs művészeti alternatívaként jelenik meg, amely viszont nem expanzív, nem agresszív, nem demagóg és nem is túl direkt. Másképp mondva: önkorlátozó, reduktív módon is érvényesülni tud.

2.

A művészet egy olyan fogyasztás orientált apparátus részévé vált, ahol az értéket a dolgok piaci ára, illetve a nézettség jelenti. A természetművészet legmélyebb lényegéből adódóan teljes mértékben ellenáll ennek a jelenségnek. Egyértelműen antikonzumerista, a technológiát részben, vagy teljesen nélkülözni tudó és ugyancsak részben apolitikus attitűd-alternatíva.

Karizmával bíró szemlélet-csomópont, meta-tartalom, amely megtermékenyítő hatással lehet csaknem minden vizuális műfajra.

A #Green kiállítás egy toleráns, egészségesen egyensúlyban tartott műfaji mátrixként értelmezhető, ahol a természeti környezet művészi kontextualizálása jelenti az összetartó kódot. Véleményem szerint világos és meggyőző reprezentációja a tanszék identitásának.

Erőteljes emóció-kombinatorika kerül bemutatásra, amely megerősít abban, hogy az intervenció nem más, mint implikáció, hogy a megfigyelés és az a képesség, hogy nem unjunk saját társaságunkat – segít az önazonosság keresésében, hogy a természetesség és a manualitás nem jelent feltétlenül múltba révedést.

Egyfajta low budget luxust, határozottan antidepresszáns hatású művészetet látunk, amely még az olyan – alapjáratban szkeptikus természetűeket is, mint jómagam meggyőznek arról, hogy a harmónia mégiscsak lehetséges.

Kicsit úgy érezem magam, mint egy Bruegel képben, ahol a kis dolgok és a szinte észrevehetetlen történések – a megfigyelés intenzitása, a sokoldalú játékosság, olykor a humor, máskor az kontempláció érzékenysége által nagyra nőnek, fontosakká válnak – az amúgy jelentés nélküli, ám jelentőség teli természet háttere előtt.

Mottó:

Nem feltétlenül azért szeretünk dolgokat, mert értjük őket, hanem mert hatnak ránk.

Sok lendületet és sikert kívánok a továbbiakban is.

Tasnádi József

Budapest, 2015. 03. 20.

English